A rosszul kivilágított, málló vakolatú folyosón végigszaladva, félelemmel vegyes kíváncsisággal nyitsz be jobbról az utolsó szobába. A kilincs kissé nyikorogva mozdul, és ahogy résnyire kinyílik az ajtó, frissen vágott fű-és levendulaillat csapja meg az orrodat. Az első gondolat ami végigfut az agyadon az a július este, amikor a patakparton táncoltatok és minden könnyű volt, egyszerű és gyorsan feledhető- te mégis minden pillanatára emlékszel. Ahogy az ajtó teljesen kitárul és te belépsz, rögtön világossá válik hogy ez nem egy szokványos hely. A szobának még falai sincsenek, így nehezen hívhatnánk egyáltalán szobának. Te mégsem ezt tartod a legfurcsábbnak, hanem a fényt. A fényt, ami egyáltalán nem bántja a szemedet, sőt, mintha inkább simogatná, amihez hasonlót még sosem éreztél. Minden naplemente és napfelkelte, minden langyos őszi délutáni napsütés, minden kellemes emléked benne van ebben a fényben. Első lépéseid nyomot hagynak a meglepően élénk színű virágokkal tarkított pázsiton, később már csak óvatosan szökdécselsz, hiszen a szíved megszakadna minden egyes szál eltiport virágért. A levendulaillat egyre erősödik, mégsem válik fojtogatóvá. Ahogy könnyedén lépkedsz előre, egy hatalmas fa körvonalazódik ki előtted. Ahogy közeledsz felé, egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnik; a tetejét már barackszínben pompázó habcsókfelhők fedik. Ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy lefesd ez a fát, hiszen ha egy kis töredékét is meg tudnád örökíteni ennek a méltóságteljes, időtlen és természetfeletti szépségnek, az emberek elmondhatnák, hogy adtál valami értékeset a világnak, amit te a legfontosabb küldetésednek tekintesz. De mivel sehol nem látsz ecsetet és festéket a közelben, az egyetlen épeszű dolgot teszed amit ilyenkor lehet: mászol. A fa ágai szinte lépcsőként hajlanak a talpad alá, még arra is marad energiád, hogy a gally végén csüngő, számodra ismeretlen gyümölcsből tépj egyet. Mielőtt beleharapnál, már tudod, hogy mézédes lesz. Mászol tovább ágról ágra, és bár rég elvesztél a lombban és nem látod az ég kékjét, nem érzel egy csepp csüggedtséget sem, mert már rég megtanultad hogy az út fontosabb a célnál. Ám ekkor az egyik gally váratlanul megreccsen alattad. Nem mintha ez váratlanul érne. Ahogy a tested valószerűtlenül könnyedén kezd zuhanni a valószerűtlen magasságból, egyetlen félelmed van csak: hány virágnak kell kioltanod az életét az eséseddel. Erről azonban egy pillanatra megfeledkezel; ez életed legboldogabb pillanata. A langyos szellő fáradhatatlanul borzolja a hajad, és te a legédesebb, legteljesebb nyugalomban hunyod le a szemed- és ébredsz fel. Ez a nap is ugyanolyan csodásan kezdődik mint a többi, hiszen ahogy a hajszálaid közt rejtőző virágszirmot az ujjaid közé veszed, már érted a lényeget.