Nyilván az öregedés egyértelmű jele hogy már hetek óta legfőbb vágyam egy hideg novemberi este, amikor az ablakban ülve nézem ahogy esik az eső miközben narancsos-fahéjas teát kortyolgatok és halkan szól valami lágy zene és a kedvenc kötött zoknim van rajtam, amin egy pandamaci van kis csengővel a nyakában (nemtudom a pandamaciknak mióta kötnek csengőt a nyakába) és illatos gyetyákat is gyújtanék hogy az egész egy olyan igazi közhelyesen tipikus őszi este legyen, és abban a tudatban hogy másnap se kell ennél megerőltetőbb dolgokat csinálnom, nyugodt szívvel lapozgatnám azokat a magazinokat, amiknek semmi értelmük nincs de mégis jó lapozgatni őket mert szépek és színesek és persze valamilyen mézes sütit is eszegetnék az áfonyás tányérkámról, ja nem az 3 éve eltört akkor az Eszmeraldásról amin Eszmeralda feje már félig lekopott és így még Quasimodonál is csúnyább és utána együtt megnéznénk egy mesét, mármint nem Eszmeraldával hanem a testvéremmel együtt, egy olyan mesét amit annak ellenére hogy már százhússzor láttunk, százhuszonegyedjére is ugyanúgy imádunk mert eszünkbe jut róla egy csomó gyerekkori emlék amikor még elhittük hogy a gólya hozza a kisbabát a nyuszi meg a csokitojást (a Télapót illetően máig nincsenek kételyeim)és nem kellett semmin agyalni és nehéz döntéseket hozni és minden egyszerű volt és átlátható;
ezután sóvárgok hetek óta, pedig tényleg, tiszta szívből utálom a novembert.